Athanasopoulos: remélem, mindenki mosollyal az arcán gondol majd vissza az elmúlt öt évre

– Mikor érezted először, hogy ez lesz az utolsó szezonod a Vasas vezetőedzőjeként?

– Az első, mondjuk úgy pofon az volt, amikor nem sikerült kiharcolnunk a BL-főtáblás szereplést, ráadásul a CEV Kupában is az egyik legnehezebb ellenfelet kaptuk meg, így ebben a szezonban négy mérkőzés után véget ért a nemzetközi szereplés számunkra mindannak ellenére, amit a korábbi években elértünk. Kicsit úgy éreztem, hogy olyan, külső erőkkel is meg kell küzdenünk, amikre nincs ráhatásunk, hiszen hiába voltunk első kiemeltek a kvalifikációban, megkaptuk a legerősebb csapatot, az Olimpiakoszt, amely aztán a csoportjából is továbbjutott. A saját keretünket úgy építettük fel, hogy nagyon számítottunk arra, hogy a játékosok a korábbi évekkel megegyező, kellő nemzetközi tapasztalattal felvértezve érkeznek majd meg a rájátszásra, ahol aztán ismét a legjobb játékunkkal tudunk előrukkolni. Ez most nem jött össze, így pedig nehéz volt építkezni és fejlődni. December környékén aztán kaptam pár megkeresést más európai kluboktól, s ekkor erősödött meg bennem az érzés, hogy ezt a kört talán most kell lezárni, más kihívásokat kell keresnem. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne élveztem volna a szezon második felét, vagy ne tettem volna meg mindent a Vasasért, amelytől én is rengeteget kaptam az elmúlt fél évtizedben.

– Igen, öt év az életben is hosszú idő, nem csak a sportban. Amikor az első szerződésedet aláírtad, gondoltad, hogy öt idényen keresztül itt leszel és ilyen sikereket érsz el a csapattal?

– Nem, egyáltalán nem. Mind a mai napig emlékszem az első telefonhívásomra Marcival, ami után két napra Budapestre jöttem a Covid kellős közepén, ami így egyáltalán nem volt sima. Leültünk, láttam a szemében azt a szenvedélyt, ami bennem is megvan, aztán Jámbor úrral is nagyon előremutató megbeszélést folytattunk, éreztem, hogy együtt itt fel tudunk valamit építeni. Arra nem gondoltam, hogy ebből öt év lesz, még úgy sem, hogy hároméves szerződést írtam alá elsőre. De minden nagyszerűen alakult, akkor is erősek voltunk, ha veszítettünk, összezártunk, egyfelé tartottunk, ennek volt köszönhető ez a páratlan sikerszéria.

– Ki tudsz emelni ezekből az évekből egy-egy, örökké emlékezetes emléket?

– Huh, hát, nem egyszerű, mert szerencsére nagyon sok van, de az első és a utolsó bajnoki cím mindenképpen ide kívánkozik, azok igen különlegesek. Az európai menetelések is maradandó emlékek, a Radom elleni CEV Kupa-elődöntőbe jutásunk, a BL-győzelmek… De ki kell emelnem a vereségeket is, amikből minden egyes alkalommal erőt tudtunk meríteni, mindegyikből tanultunk, jobbak lettünk. Talán az első és az utolsó szezon volt a leginkább embert próbáló: előbbiben januárban volt egy nagyon kritikus időszakunk, ott a Békéscsaba elleni két kupaelődöntő megnyerése jelentette a fordulópontot. Akkor még a játékosok nem igazán sajátították el a módszereimet és a hitvallásomat, miszerint a csapat mindenek felett áll, az egyéni teljesítmények másodlagosak. A csabaiak ellen aztán ez be is bizonyosodott, ezt követően éreztem igazán, hogy egy irányba tartunk.

Minden nap, minden edzésre úgy jöttem fel a Folyondár utcába, hogy készen állok megharcolni a lányokkal és meggyőzni őket a filozófiámról, amit szerintem előbb vagy utóbb mindenki meg is értett és magáévá is tett. Nyilván ez a mostani szezon ismét nehéz volt, mert nagy volt nyáron a jövés-menés, szinte az alapoktól kellett mindent újrakezdenünk. Nehéz volt megtalálni az ideális játékstílusunkat is, amiben – amint már említettem – nem segített a korai európai búcsú. A keddi utolsó meccs érzelmileg nekem is nehéz volt, mert már előtte benne volt a fejemben, hogy lehet, ez lesz az utolsó.

– Hogy látod, az érkezésedhez képest miben változott leginkább a klub? Mit tudtál hozzáadni a Vasashoz?

– Van az a mondás, hogy nem az a fontos, hogyan érkezel, hanem hogy miként távozol. Én azt remélem, hogy aki majd visszatekint erre az öt évre, az mosollyal az arcán fogja mindezt megtenni. Bízom abban, hogy a kultúra, miszerint minden egyes labdáért harcolni kell az utolsó pillanatig, az továbbra is megmarad, illetve az is, hogy a játékosok és a stábtagok törődnek egymással. Hiszem, hogy a sok közös élmény hatására a szurkolók és a csapat is közelebb került egymáshoz, a drukkereink ugyanis minden pillanatban, még a legnehezebbekben is ott voltak velünk. Azt hiszem, nekem személy szerint is nagyon jó kapcsolatom alakul ki velük, köszönhetően annak, hogy ugyanolyan szenvedélyesek, mint amilyen én vagyok. Magyarországon én magam is mindig Vasas-szurkoló leszek, és remélem, hogy azok, akikkel együtt dolgozhattam az évek alatt, jobb emberekké váltak. 

– A „tökéletes” szereplés, a tíz magyarországi aranyérem még így sem sikerült: hogy látod így néhány hét távlatából, mi ment félre az idei kupaelődöntőben?

– Még mindig nag csalódás számomra a Nyíregyháza elleni kupameccs, amelyről továbbra is azt gondolom, hogy elsősorban enyém a felelősség, mert nem tudtam meggyőzni a játékosokat, hogy szabadon, teher nélkül röplabdázzanak. Amikor a Fatum vezetett pár ponttal, érthetetlenül begörcsöltünk, amikor mi vezettünk, akkor viszont tükörsimán nyertük a szetteket… Még így is megvolt az esélyünk, hiszen a döntő játszmában 9-13-ról egyenlítettünk, de akkor már túl késő volt. Ezeket az érzelmeket, amiket akkor átéltünk, a szezon során szinte alig kaptuk meg, ebben pedig – és ismét csak ehhez tudok visszatérni – nagy szerepe volt a korai nemzetközi búcsúnak, a magyar sorozatokban ritkán volt, hogy a végjátékokban bajba kerültünk. Emellett ráadásul az ellenfél is nagyszerűen játszott, amihez még egyszer gratulálok nekik. Mindettől függetlenül hihetetlenül büszke vagyok a játékosokra, mert egy ilyen csalódás után úgy, hogy 22.30-kor végeztünk, fantasztikus mentális erőről tettek tanúbizonyságot azzal, hogy a másnapi bronzmérkőzést meg tudták nyerni. A Nemzetek Ligájából tudom, mennyire nehéz fizikálisan és érzelmileg túllépni egy ilyen csalódáson és erőfeszítésen úgy, hogy másnap videóznod is kell, majd délután már mehetsz vissza a csarnokba bemelegíteni… Kivételes reakció volt ez a csapat részéről, ott és akkor lettem teljesen biztos abban, hogy a bajnokságban meg fogjuk tudni nyerni az aranyérmet.

– Mennyit változott a röplabda az elmúlt öt évben és mennyit kellett ez idő alatt neked változnod akár edzésmódszerekben, akár a játékosokhoz való hozzáállásodban?

– Minden évben rengeteget változik, és az a megérzésem, hogy most még többet fog is. Ami tíz éve, vagy akárcsak öt éve még működött, az ma már nem feltétlenül. Nekünk edzőknek is folyamatosan változnunk és változtatnunk kell, különben nem tudsz lépést tartani a világgal. Sokat beszélgetek a kollégákkal és igyekszem minél több nemzetközi meccset megnézni, és amit lehet, átültetni az aktuális csapatomra. A játék egyre fizikálisabb, a játékosok egyre okosabbak, minden pontnak egyre nagyobb jelentősége van, de ettől is szép kihívás a szakmánk.

– Lehet már tudni bármit a következő állomáshelyedről?

– Egyelőre csak annyit mondhatok, hogy nem Magyarországon folytatom. 🙂

– Mekkora segítség volt számodra a második számú csapatunk előbb NB I-es, majd extraligás szereplése?

– Hatalmas, de nemcsak nekem, hanem azt gondolom, az egész magyar röplabdázásnak is előnyére vált, hogy ezek a lányok két éven keresztül élvonalbeli tapasztalatot gyűjthettek, megismerkedhettek az itteni tempóval, erővel, energiákkal. Nyilván nekik és nekünk is kellett áldozatokat hozni emiatt, most a döntő alatt is volt, hogy csak nyolc-kilenc emberrel edzettünk, mert a kicsiknek meccsük volt, de fontosabbnak tartottuk, hogy játszanak, mintsem hogy részt vegyenek még egy edzésen. Látszik a teljesítményükön, hogy ez már a második élvonalbeli idényük, azt gondolom, sokkal jobban játszanak, mint tavaly ilyenkor. Nagy felelősségünk van abban, hogy minél több gyerek sportoljon, remélem, a többi klub is felismeri, hogy érdemes a jövőbe és a fiatalokba fektetni.

– Mit üzensz búcsúzóul a stábnak, a játékosoknak és a szurkolóknak?

– Mindenekelőtt szeretném megköszönni a lehetőséget és a támogatást Jámbor Jánosnak, aki nélkül ez a páratlan sikerszéria biztosan nem jöhetett volna össze. Ugyancsak hálás vagyok Mártonnak azért, hogy az általunk megálmodott víziót együtt valósíthattuk meg. Hatalmas köszönet jár másodedzőimnek, Kikinek és Gyurinak, akiknek öt éven keresztül minden nap meg kellett hallgatniuk a problémáimat és el kellett viselniük engem. Kiki különösen nagy segítség volt, de Gyurinak is biztosan lesznek rémálmai amiatt, hogy fűtésügyben reggelente fel kell hívnia a Folyondárt. 🙂 Köszönöm minden egyéb stábtagunknak az elmúlt éveket, akik bármilyen szinten hozzájárultak a sikerekhez: Gerinek, Csabinak, Gábornak, Andrásnak, Arginak, Orsinak, Zsoltnak, Áginak, Zsombinak, a Dokinak, akiktől mind sokat vártam el, mert tudom, hogy nem vagyok könnyű eset, de akik mindig ott voltak mellettem, mellettünk – nélkülük biztosan nem így sikerült volna ez az elmúlt öt év. A végén már egymás nézésből is tudtuk, mire gondol a másik, ez nagyban megkönnyítette a közös munkát. Azt gondolom, valahogy így kell építkezni, nem pedig mindig csak rövid távon gondolkozva. Remélem, sok barátot hagyok itt – én legalábbis úgy tekintek mindenkire, akivel együtt dolgozhattam. A megnyert trófeák is fontosak, de az emlékek még inkább. Remélem, ebből is sokat hagyok itt.