Bronzérem után, fényes jövő előtt – interjú Kőnig Gáborral

Kőnig Gábor javarészt 16-18 éves játékosokból álló együttese nagyszerű teljesítményt nyújtva bronzérmet nyert az NB I-ben, az utolsó fordulóban a bajnokaspiráns TFSE otthonában győzött 3-1-re, megfosztva ezzel a fővárosi riválist az aranyéremtől.

A csapatot edző Kőnig Gáborral beszélgettünk az idényről.

– Abban a pozícióban zárta a csapat a szezont, amit megérdemelt?

– Ha az eredményeket nézzük, akkor igen, de ismét csak azt tudom mondani, hogy az év elején erre a szereplésre a legmerészebb álmainkban sem gondoltunk. Evés közben aztán megjött az étvágyunk, és amikor reálissá vált az éremszerzés, nagyon szerettük volna, hogy össze is jöjjön.

– Mi volt ennek a csapatnak a legnagyobb erőssége?

– Első helyen mindenképpen a kohéziót emelném ki, azt gondolom, ezek a lányok tudtak egymásért játszani, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy szinte minden mérkőzésen más-más felállásban léptünk pályára, és mindegyikben működött a csapat. Jó elegyet alkotott egymással a két korosztály, meccsről meccsre látszott, hogy egyre jobban elfogadják egymást annak ellenére is, hogy az elmúlt szezonokban ellenfelek voltak a különböző utánpótlás-sorozatokban. Az idősebbekkel lett komplett ez a csapat, elsősorban az érettebb gondolkodásban, néhány szituáció jobb megértésében, illetve a rutinjukkal segítettek sokat a „nagyok”. Jól sikerült összerakni a keretet, mind a 18 játékos, aki a szezon során szerepet kapott, bizonyította, hogy jó választás volt.

– Nem érezted szezon közben egyszer sem, hogy valamelyik játékosod haragszik rád vagy a másikra amiatt, hogy több vagy kevesebb lehetőséget kap?

– Nem volt semmilyen sértődés abból, hogy rotáltam a csapatot, vagy ha a háttérben volt is, az hozzánk nem jutott el. Mindenkinek megvolt a lehetősége arra, hogy játsszon, ha csak a statisztikákat nézzük, látszik, hogy bizonyos posztokon szinte ugyanannyi szettet kapott mindenki. Egyfelől volt, hogy erre én is ránéztem az idény közben, másfelől pedig aki ismer, tudja, hogy nálam íratlan szabály, hogy ha valaki beteg, vagy sérülésből jön vissza és nem edz egy adott héten, a poszttársa, aki végig dolgozik, előnyt élvez. Már csak ezért sem volt fix kezdőcsapatom a szezon során.

– Van benned bármi miatt hiányérzet? Lehetett volna még több, még fényesebb érem ebben az idényben?

– Összesen négy plusz egy vereségünk volt, de legalább egyszer mindenkit legyőztünk. A plusz egy mérkőzés az a Kaposvár elleni, 3-2-re elveszített Magyar Kupa-találkozó, ahol közel voltunk a hatalmas bravúrhoz, az azt hiszem, mindenkinek maradandó élmény. A DVTK otthonában volt esélyünk kiharcolni a döntő szettet, ott nem voltam maradéktalanul elégedett, de más célokért küzdöttek ők is és mi is. Ha egyet kell kiemelni, akkor az Újpest elleni idegenbeli vereség a legfájóbb pont, összességében az volt a legrosszabb meccsünk a szezonban, míg Monoron, a Gödöllő ellen csapatként nem funkcionáltunk jól. Az egyetlen hazai, TFSE elleni vereségünkért ugyanakkor nem tudtam elmarasztalni senkit, nagyot küzdöttünk, minden szett nüanszokon múlt, minimális különbséggel buktunk el.

– A felsorolt vereségek ellenére is látszott, hogy annak ellenére is sikerült viszonylag stabilan jó formában teljesítenie a csapatnak, hogy kivétel nélkül mindenki iskolás, nagy részük középiskolás. Mi volt a titka annak, hogy nem voltak nagy formaingadozások?

– Alapvetően nem volt ezzel nehéz dolgom, mert a lehetőség, amit az NB I-es indulás adott, mindenkinek kellően nagy motivációt jelentett. Annak vagyok a híve, hogy ha valamire esélyed kínálkozik, akkor azt meg kell ragadni, mi pedig a magyar szövetségtől ezt megkaptuk, így kutyakötelességünk volt bebizonyítani, hogy van létjogosultsága a fiókcsapatoknak. Az elején a két brigádnak össze kellett szoknia, fizikálisan és mentálisan is el kellett érnünk egy szintet, ezekhez azért kellett idő, de hétről hétre egyre jobban teljesítettünk. Az edzésmunkán nem változtattunk sokat ahhoz képest, amikor havi egy-két tornára készültek a lányok, mert iskola mellett, napi egy edzésbe azért nehéz mindent belepréselni.

– A játékosok hogy bírták a terhelést? Mennyi idő kellett, hogy megszokják, itt már vannak videózások, illetve azt, hogy ez egy felnőttbajnokság?

– Amint mondtam, az edzésmunkában sok változás nem volt, a videózás pedig úgy láttam, sok esetben nagy segítség volt nekik, mert tudták, mire számítsanak. Azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy nem adtunk és nem is akartunk mindent a kezükbe adni, mert egy meccs során sokszor saját maguknak kell döntést hozniuk, egyénileg kell alkalmazkodniuk bizonyos meccsszituációkhoz. Nem robotokat szeretnénk nevelni, hanem önálló gondolatokkal, meglátásokkal rendelkező röplabdázókat, így bizonyos kapukat mindig nyitva hagytunk. Ezeken nagyon sokszor aztán ők maguk be is léptek.

– Neked milyen tapasztalat volt karriered első felnőtt idénye vezetőedzőként?

– Nagyon élveztem, egészen más, mint az utánpótlás. Szerettem a kihívást, hogy vannak légiósok, olyan játékosok, akik több irányba tudnak támadni, és a mérkőzések is egészen mások voltak. Saját bőrünkön tapasztaltuk, mennyire más itt megnyerni vagy elveszíteni egy meccset, mint az utánpótlásban. A találkozókra nyilván többet készültem én is, de másban nem volt nagy különbség a korábbiakhoz képest. Az viszont biztos, hogy sokat tanultam ezalatt a szezon alatt.

– A projekt hosszú távú célja értelemszerűen az, hogy ezek a játékosok eljussanak az Extraligába, az NB I-es szereplés az oda vezető átmenetet szeretné megkönnyíteni. Hogy érzed, milyen volt ebből a szempontból ez az idény?

– A bajnokság ritmusa, még ha nem is teljesen olyan, mint az Extraligáé, összehasonlítható azzal, a játékosok egyértelműen közelebb kerülnek a legjobbakhoz így, hogy minden hétvégén mecset kell játszaniuk. Emellett a videózások is betekintést adnak nekik abba, mire számíthatnak majd a későbbiekben, sikerült elérnünk, hogy ezeken a lányok már nem az ellenfelek haját meg cipőjét nézik, hanem a játékukat. Az, hogy mindez ilyen eredményességgel is párosult, nagy lökést adhat mindenkinek a következő lépcsőfok megmászásában. Ami pedig a játékrendszert illeti, az már eddig sem különbözött sokban attól, amit a nagycsapat játszik. Sokat beszélgetünk Giannisszal, jó néhány meccsen kint volt személyesen is, látja, hogy mi is próbáljuk azt a modern röplabdát elsajátítani, amit ő is szeretne viszontlátni.

– Mik voltak egyébként az általános visszajelzések szülői oldalról, kollégáktól?

– Felnőttbajnokság révén a szülők helyett a játékosokkal kommunikáltunk a szezonban, de nyilván mindig jöttek és gratuláltak, örültek a lányaik sikereinek. A kollégáktól is rengeteg elismerő szót kaptam, akár nyertünk, akár veszítettünk, mindenki dicsérte a csapatot. Nyilván ez nekem is jól esett.

– Volt egy különleges játékosod is a szezonban, akit nem lehet megkerülni: Jámbor Cili ugyan a felnőttcsapattal edzett, de amikor tudott, akkor a ti meccseiteken játszott is. Az ő személye mennyire illett bele az általad elképzelt koncepcióba, főleg annak tükrében, amit korábban mondtál az edzéseken való részvétellel kapcsolatban?

– Igen, ez egy érdekes kérdés, de azt azért gyorsan szögezzük le, hogy Cili nem hagyott ki edzéseket, csak épp nem velünk gyakorolt a szezon során. Azt is tudtuk, hogy ha nálunk nem lép pályára, akkor elég kevés játékperce lesz, mi viszont ezeket a játékosokat szeretnénk felépíteni, ebben pedig nekem és a csapatomnak is részt kell vállalnia. A fejlődését szem előtt tartva, Giannisszal egyeztetve tért vissza közénk, amikor tudott, azt pedig, hogy a lányok százszázalékos csapattagként tekintették, semmi nem mutatta jobban, mint az utolsó bajnoki meccs utáni önfeledt ölelkezésük.

– Térjünk ki még egy kicsit a szurkolókra, hiszen nem akármilyen mag alakult ki a meccseiteken – a hangulatot is szoknia kellett a lányoknak?

– Hatalmas köszönetet szeretnék nekik mondani, ugyanis egészen fantasztikus volt, amit hozzátettek a csapatom teljesítményéhez. Az utánpótláshoz képest – idevéve az országos döntőket is – egészen más volt egy-egy mérkőzés miliője, és gyakorlatilag nem volt olyan helyszín, ahol a találkozó után ne kellett volna kimennünk pacsizni, mert szinte mindenhova elkísértek bennünket. Azt gondolom, ez teljesen más dimenzióba helyezi a sportágat, jó volt látni, hogy ennyi embert megmozgattak a fiatalok. Kaptunk és adtunk is egymásnak ajándékokat, sokan köszönetet mondtak a meccsek okozta élményért, abszolút egymásra talált a csapat és a közönség. Az utolsó fordulóban a TFSE ellen pedig a szezon, de lehet, hogy az elmúlt évek legjobb hangulatú NB I-es meccsén léphettünk pályára.

– Hogyan tovább, mi vár most rád, illetve a csapatodra, és vannak-e már tervek a következő szezonra?

– Most mindenki kapott egy hét pihenőt, és nyilván ezután sem lesz már olyan szorosan fogva a gyeplő, teljesen ugyanakkor nem állunk le. Akikre nyáron válogatott edzőtábor vár – június 18-án kezdjük az U18-as vb-felkészülést -, őket arra, akikre az nem, azokat a következő szezonra készítjük fel azzal, hogy most sokkal több idő fog jutni a technikai képzésekre, illetve a fizikális felkészítésre. Egy ilyen idény után nyilvánvaló, hogy a következőben is szeretnénk rajthoz állni az NB I-ben, az pedig majd a következő hetekben, hónapokban alakul ki, pontosan milyen kerettel tudunk szerepelni. A kiemelkedő eredményben a játékosok, a szülők és a szurkolók mellett nagy szerepe van anyaegyesületünknek, a Vasas SC-nek, illetve a felnőttcsapatot működtető kft-nek is, így zárszóként nekik is szeretnék köszönetet mondani azért, hogy megteremtették az indulás lehetőségét.

Fotók: vasassc.hu; Fotós: Vasas Attila