Jókay Zoltán 50!

Vezetőedzőnk szép jubileumhoz érkezett

Fontos és különleges jubileumhoz érkezett csapatunk vezetőedzője, Jókay Zoltán, aki ma, azaz július 3-án ünnepli 50. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk a mesterrel, aki igazi sikerkorszakot hozott csapatunkhoz.

– Sok interjút volt szerencsém készíteni veled, de azok általában a röplabdáról, az aktuális csapataidról, vagy éppen a válogatottról szóltak, mintsem Jókay Zoltánról magáról. Hogyan lett Tatabányán röplabdázó belőled?

– Az akkori kornak megfelelő gyerekkorom volt, egy nagy lakótelepen laktunk, rengeteg gyerekkel körülvéve. Iskolába nagyjából húsz méterre jártam, és lényegében szerencsém volt, ugyanis egy lelkes házaspár férfitagja kezdett el röplabdával foglalkozni pont ott – ő volt Nemes Józsi bácsi, akinek a felesége mellesleg az osztályfőnököm volt alsó tagozatban. Tatabányán akkoriban három dolgot lehetett sportolni, de a fociedzés messze lett volna, az atlétika nem érdekelt olyan szinten, így maradt a röplabda, amihez még az iskolából sem kellett kimozdulni.

A tornatermünk akkora volt, mint egy röplabdapálya, délután kettő és nyolc között folyamatosan váltották egymást a korosztályok, és ezt az egészet egy ember, Józsi bácsi fogta össze. Akkoriban a helyi KOMÉP adta a pénzt a röplabdára, s az ő támogatásukkal számos válogatott szintű játékos került ki a tatabányai műhelyből. A mi időnkben az úttörő olimpia volt a csúcs, nálunk annyi volt a gyerek, hogy mindig két csapatot tudtunk indítani. Olyanokkal játszottam együtt, akik később meghatározó szintű röplabdások lettek: Király Zsolt, Schildkraut Krisztián – nem is volt meglepő, hogy Nyíregyházán egyszer fel is értünk a csúcsra és bajnokok lettünk.

Később középiskolában is folytattam a röplabdát, s 17 évesen, az akkori vezetőedző, Németh Lajos hívására bemutatkoztam az NB I-ben a tatabányai együttes színeiben. Érettségi után szerettem volna továbbtanulni, de a felvételire való készülés közben eltört a könyököm, így egy év kimaradt, s – megint csak a korszellemnek megfelelően – bujtatott alkalmazottként, vagy ha úgy jobban tetszik, sportállásban folytattam a röplabdát, ekkor már pénzért. Ezt követően kerültem Szombathelyre, egy év katonaság, majd két év főiskola következett, közben az ottani csapattal is NB I-ben játszottam. Ezután jött megint Németh Lajos az életembe, aki akkor került a TF-re, ahol próbált felépíteni egy később majd az NB I-ben is induló egyetemi csapatot, és hívott, hogy jelentkezzek át. Olyan helyzetben voltam, hogy ha azt akartam, hogy legyen diplomám, el kellett jönnöm Szombathelyről, ahol túl jó volt az élet… 🙂

Így kerültem a fővárosba, s bár elölről kellett kezdenem az iskolát, így két év megint „kiesett", de fantasztikus öt évet töltöttem itt. Itt is voltam sérült (focizás közben tört szilánkosra a csuklóm), született egy lányom, végül 1995-ben diplomáztam le. Utána meg mázlim volt, mert Garamvölgyi Mátyás épp akkor szerződött Törökországba, és megkérdezte, nem lenne-e kedvem tanársegédként átvenni a helyét. Szívesen elvállaltam, hiszen ez hihetetlen megtiszteltetés volt. Emellett a Csepel férficsapatánál is másodedző lettem, úgyhogy nagyjából eddig számolom a fiatalkoromat.

– Nem ejtettél szót a játékoskarrieredről. Az szép lassan kimúlt?

– Igen, így is lehet mondani. A TF-en nagyon sokat szenvedtem a derekammal az utolsó években, az orvosok azt mondták, ha napi két edzéssel akarom folytatni, meg kell műteni, én azonban nem akartam. Így aztán maradt az edzősködés és a tanári pálya, ami világéletemben érdekelt. Olyan tanáraim voltak, akik példát mutattak, megmutatták az irányvonalat. A családban is volt pedagógus, és tetszett, hogy gyerekekkel, fiatalokkal lehet foglalkozni, lehet őket tanítani, nevelni.

– Csepelen kezdtél a fiúknál, mégis a nőkkel érted el az igazán nagy sikereket. Tudatos volt a váltás, vagy a véletlen hozta így?

– Magát a váltás a véletlen szülte, hiszen még javában a csepeli fiúkkal voltam, amikor megkerestek a szövetségből, hogy az állami programba várhatóan bekerülő ifiválogatotthoz keresnek edzőt, és nem szeretném-e elvállalni. Ez az a 1986-88-as korosztály, amelynek tagjai aztán felnőttként is szép sikereket értek el – erre a magra (Horváth Dóra, Liliom Rita, Kötél-nővérek) épült a két Eb-döntőre is kijutott magyar felnőtt válogatott. Óriási lépés volt ez a karrieremben, hiszen vezetőedző lehettem, bár igaz, a szövetség részéről azért volt némi bizonytalanság, hiszen elsőre Körös Marikával közösen kaptuk meg a csapatot. Aztán ő lemondott, így egyedül maradtam. Ez a kétezres évek elején volt, amikor jött is a Heraklész-program mi pedig végigdolgoztunk 3-4 évet, s nagyon szép sikereket értünk el: Eb-re, sőt, világbajnokságra is kijutottunk. Innen aztán már szépen sorban jött a többi esemény: Ratimorszky Károly látta, milyen jól dolgozok a válogatottal, s megkeresett, legyek a másodedzője, és mellette vigyem a juniorokat, ahol nagyjából ugyanazzal a csapattal dolgozhattam, akikkel a válogatottnál is. A Vasas már akkoriban vonzó, patinás együttes volt, nekem pedig nagyon tetszett az, hogy nap, mint nap együtt dolgozhattam a lányokkal. Innen pedig már mindenki tudja a folytatást…

– Akkoriban fiatal vezetőedzőnek számítottál, aki fiatalokkal dolgozott. Most azonban ott tartunk, hogy amikor te már felnőtt edző voltál, a játékosaid egy része még éppen hogy csak elkezdte az iskolát… Tudod tartani a lépést a fiatalokkal? Máshogy állsz hozzájuk, mint egy évtizede? Változtak menet közben az edzésmódszereid?

– Hát ez utóbbit merem remélni! Igyekszem haladni a korral, szóval bízom abban, hogy még ma is aktuális vagyok. Mások az emberek, mások a fiatalok, mint anno. Talán a legnagyobb különbség az akkoriak és a mostaniak között az, hogy Meléndez Bea, Horváth Dóra elképesztően céltudatosak voltak. Már fiatalon tudták, hogy röplabdások szeretnének lenni, de azzal is tisztában voltak, ehhez mennyire keményen kell dolgozni, mennyi munkát kell mögé tenni. Ma is megvannak ezek a célok a fiataloknál, mert szinte bármelyikükkel, ha beszélgetek, előbb-utóbb kilyukadunk oda, hogy külföldön szeretnének játszani, de azt érzem, nem igazán vannak tisztában azzal, mit kell ehhez letenni, mi az odavezető út.

A másik fontos dolog a türelmesség: ebben a rohanó világból fakadóan azonnal akarnak mindent, sokszor önmagukkal szemben sincs meg a kellő türelem. Manapság, amikor ráklikkelsz valamire a telefonodon, és az azonnal megjelenik, akkor valahogy azt képzelik el, hogy edzésen is minden azonnal sikerülni fog, noha van, amihez több hónapos gyakorlásra van szükség. Az viszont mindenképpen pozitív, hogy – talán a felgyorsult világ miatt is – hihetetlenül pörgősek ezek a lányok, elképesztő agyuk van, azonnal reflektálnak mindenre. Hála istennek nagyon okos és intelligens lányokkal tudok dolgozni évről évre, több nyelven beszélnek, nyitottak mindenre, hatalmas lehetőségek vannak bennük. Több síkon gondolkoznak, nem feltétlenül csak a röplabdára koncentrálnak, még ha ez ott is van a fő csapásvonalon.

– Te türelmesebb vagy türelmetlenebb lettél az elmúlt években?

– Nem tudom… Igazából azt tolerálom nehezebben, ha valakibe iszonyatosan nagy tehetség szorult, és látom, hogy elherdálja azt, nem tesz meg mindent annak érdekében, hogy kiaknázza ezt az isten által adott lehetőséget. Ilyenkor be tudok pipulni, mert ha már valaki feláldozza a mindennapjait az edzésekre, a hétvégéit a mérkőzésekre, s hihetetlen áldozatot hoz azzal, hogy órákat tölt a Folyondár utcában, akkor sokkal jobban meg kéne becsülni ezeket az együtt töltött időket. Ennek ellenére mind a mai napig óriási öröm, ha ráakadok egy olyan alanyra, akivel bármeddig el lehet jutni, és akinél azt érzem, szívesen dolgoznék vele még éveken keresztül.

– Név nélkül: van most ilyen lány a csapatban?

– Van igen. Szerencsére minden szezonban vannak olyan lányok, akik motiválnak, akikre azt mondom, igen, őt még szeretném bevezetni a röplabda világába, és eljuttatni Magyarországon a csúcsra. Remélem, sokáig lesznek még ilyen játékosok.

– Jókay Zoltán edzőként vagy családapaként türelmesebb?

– Remélem, mindkét oldalon az vagyok, de itt is, ott is elpattan néha a húr. Próbálok nagyon tudatosan figyelni az edzéseken, hogy ne legyek türelmetlen se a lányokkal, se magammal szemben, mert tudom, hogy 16 éves játékosok is vannak a csapatban. Otthon is megpróbálok figyelni erre, mert tudom, keveset vagyok velük, és nem szeretném, hogy csak azt kapják belőlem, hogy fegyelmezek és szabom a szabályokat.

– Egy-egy rosszabb edzésnek nincs lecsapódása otthon?

– Ebben segít az a fél óra, negyven perc, amíg hazaérek. Addig van időm kibosszankodni magam, mire a család közelébe kerülök, addigra általában megnyugszom.

– Mennyire fárasztó több, mint tíz éve ott lenni a csúcson? Körülötted csapatok, edzők jöttek-mentek, de Vasas és Jókay Zoltán valahogy öröknek tűnik…

– Amikor elkezdődik a munka, akkor már nem fárasztó. A nyarakat sokkal nehezebben viselem, főleg az utóbbi években, amikor eltűnnek a lányok, kicserélődik a fél csapat, új játékosokat kell keresni… Ezt nem szeretem.

– Érdekes, hogy ezt mondod, mert korábban mindig azt hangoztattad, hogy az motivál, azért nem fásulsz be, mert minden évben kicserélődik a csapat és új lányokkal dolgozhatsz együtt…

– És ez igaz is, de az, hogy hosszú heteken, hónapokon keresztül nem tudod, kivel fogsz együtt dolgozni, az nem jó. Aztán persze mindig kialakul a keret, augusztusban ott van 14 lány, munkára készen, de például jól emlékszem a tavalyi nyárra, amikor hiába mentem el nyaralni, folyamatosan a telefonon lógtam, és Marci küldözgette még a játékosokat, én pedig egyáltalán nem tudtam kikapcsolódni. Amikor már elkezdődik a munka, adott a társaság, már mindegy, hogy fiatalok, öregek, jók vagy gyengébbek, abból a keretből kell kihozni a maximumot, ami ott van. Aztán persze mindig jön egy holtpont, általában december-január környékén, amikor rengeteg a meccs, táskából élünk, szinte buszon lakunk hetekig, plusz jönnek a szalagavatók, mostanában a hülye sérülések… Ezen azért mindig át kell lendülni.

– Kicsit lehet korszakolni a vasasos pályafutásodat: kezdődött a Nyíregyházával, aztán jött a BSE, a Gödöllő, az utóbbi években pedig a Békéscsaba. Van ezek között kedvenced?

– Az elejét nagyon szerettem, hiszen akkor minden új volt. Vezetőedzőként nagyon izgalmas volt, hogyan tudom a gyakorlatba átültetni azt a képet, ami kialakult a fejemben a röplabdáról. Merem állítani, hogy sok új dolgot hoztunk a sportágba mind itthonról, mind külföldről. Izgalmas időszak volt, ráadásul a Nyíregyházával gyakorlatilag soha nem játszottunk sima összecsapásokat, vagy párharcokat. Ebből a szempontból ez a mostani időszak nehezebb, mert ott a Békéscsaba, akiknek a javára olyan különbség volt az utóbbi időben, amit nehéz utolérni. Próbál az ember valamilyen szinten közelíteni, és remélem, ez sikerülni is fog, mert már kicsit unalmas a sok-sok második hely.

– Sok szakember nevét megemlítetted, akivel együtt dolgoztál. Az nyilvánvaló, hogy mint első edződ, Nemes Józsi bácsi nagy hatással volt rád, de ki volt az, aki akár emberileg, akár szakmailag sokat adott? Akitől, akiktől olyan edző és pedagógus lettél, amilyen vagy?

– Németh Lajost mindenképpen ki kell emelnem, akivel edző-játékos, aztán kollegiális viszonyba is kerültünk, vele napi szinten gyakorlatilag csak a röplabdáról beszéltünk. Garamvölgyi Mátyás a TF-en, mint szakképzésvezető tanár akkor írta a könyvét, amit itthon azóta is bibliaként forgatnak: rajtunk tesztelte le, hogy lehet az elképzeléseit végső formába önteni. Oláh János fiatalos lendülete, a játékról alkotott egyedi filozófiája is megfogott. Igaz, hogy ő fiúkkal dolgozott, de tetszett, ahogy megfogta és csapattá formálta őket. Nem biztos, hogy mindig a legjobb minőséggel dolgozott, de a csúcsra tudta őket vezetni. Válogatott edzőként sokat próbáltam tanulni a többi szakembertől, nagyon örültem, amikor volt lehetőségem nem csak meccseket, hanem edzéseket is megnézni, ha csak egy-egy gyakorlatot, momentumot el tudtam lesni, az már óriási motivációt adott. Jan de Brandttól elsősorban azt próbáltam ellesni, hogy rántotta össze a már széteső félben lévő társaságot, hogy aztán mégis kijussunk az Európa-bajnokságra. Remélem, ehhez én is hozzá tudtam tenni valamennyit.

– Az ellenfelektől mennyit lehet tanulni?

– Ez érdekes, mert a felnőttek között nem jellemző a beszélgetés, nem mindenki nyitott. Utánpótlásban ez még mindig működik, amikor össze vagy zárva egy hétvégén, leültök egy sör vagy üdítő mellett, átbeszélitek mi történt, szakmáztok… Ott lehet tanulni a másiktól, megismerni egymás véleményét.

– Sokat fejlődött a sportág, mióta elkezdted az "ipart", elég, ha csak a rengeteg technikai segítségre gondolunk, amik ma már elérhetőek (statisztikák, elemzések, videók). Ezekkel hogy állsz, sikerült alkalmazkodni hozzájuk?

– Amennyi eljutott hozzánk ide a Vasasba, ahhoz nem volt nehéz nem alkalmazkodni… Ebben hihetetlenül sokat lehet és kell fejlődnünk a következő években. A magam részéről szeretem böngészni ezeket a dolgokat, de azt vallom, meccs közben az edző szeménél nincs fontosabb. Az a kulcs, ott mit látsz, le tudod-e vonni a következtetést, meghozol-e egy döntést, amit kell. Persze, nyilván meg lehetne szokni azt is hogy a tenyeremen hordok egy tabletet és csúsztatott közvetítésben visszanézem a labdameneteket, de ettől egyelőre messze vagyunk. Egyelőre én voltam az, aki – amikor a TF-en volt kis időm, akkor – az ellenfeleket nézegettem, elemeztem a támadásaikat, védekezési rendszerüket, ezzel pedig rengeteg idő ment el. Jó lenne a szoftver meg egy ember, aki kezelni is tudja, s szépen alám tenné ezeket a dolgokat, illetve tudná a csapat felé prezentálni mindazt, amit kielemzett. Nagy terhet venne le a vállamról egy ilyen alkalmazott.

– Amikor harmincas éveid közepén idekerültél a Vasashoz, gondoltad, sejtetted, remélted, hogy az ötvenedik születésnapodat is vezetőedzőként fogod ünnepelni?

– Azt mindenképp reméltem, hogy még edzősködni fogok, de azt, hogy a Vasasnál vagy sem, abba nem gondoltam bele. Nagyon örülök, hogy így alakult, otthon érzem magam, boldog vagyok, hogy itt dolgozhatok, s soha nem is vetődött fel, hogy Budapesten belül elmenjek máshova. Voltak időszakok, amikor máshol jobbak voltak a lehetőségek, de a Vasasnak mindig megvolt az a varázsa, hogy maradjon az ember és megpróbálja kicsit szerényebb lehetőségekből is kihozni a maximumot. Ez többnyire azt gondolom, sikerült is. Nem tudom, hogy egyáltalán máshol tudnék-e dolgozni, hiszen van egy főállásom a TF-en, az pedig meghatározza, hova megyek. Ha lenne valahol vidéken egy bázis, ahol azt mondanák, hogy „Jókay Zoltán, rád gondoltunk, költözz le és építs fel valamit", akkor azt nyilván nagyon meggondolnám, de a családomat is figyelembe kell vennem. Biztos lenne az a pénz, de szeretném én azt látni… 🙂

– Most, hogy 50 lettél, van benned számvetés vagy bármiféle nosztalgia? Vagy nem vagy ilyen típus?

– Egyáltalán nem vagyok ilyen típus, valahol hihetetlen, hogy már ennyi évesnek mondhatom magam. Nem kerítek nagy feneket az egésznek, nem lesz nagy, „hívjunk át mindenkit, akihez volt közöm" buli, nem is vágyok semmi ilyenre. Nem csinálok nagy dolgot ezekből a szülinapokból, hadd pörögjenek az évek, aztán amikor majd lesz időm, leülök egy pohár bor mellé, és visszatekintek az eltelt évekre.

Támogatóink

Arany támogató

Ezüst támogató

Bronz támogató